Versek

Gondolatok


Novellák

 
A főnyeremény
 

Joseph Smith kényelmes, nádfonatú karosszékben üldögélt a luxushajó fedélzetén.

Szája szegletében drága szivar füstölt, félig lehunyt szemmel, lustán bámulta a tenger szelíden fodrozódó hullámait. Néhány kitartó sirály ugyan még buzgón követte a hajót, de a part már eltűnt a láthatáron, helyén csak valami kis fehér vibrálást lehetett érzékelni a távolban. A steward épp az imént tett le asztalára egy különleges, egzotikus gyümölcsökkel díszített zöld színű koktélt, amilyet Joseph még soha életében nem látott. „Hmmmm….nem is rossz – gondolta elégedetten, miután szalmaszálon keresztül kortyolt egyet a hűsítő italból.” Még most is alig akarta elhinni, hogy ő, a jelentéktelen, mondhatni mindig is középszerű Jos Smith megengedhet magának egy ilyen drága utazást, mikor eddig jó, ha eljuthatott a szomszédos Wently-Court tóparti kempingjébe.

Az egész egy pénteki napon kezdődött.

Épp az újságját olvasta - szokás szerint vacsora közben -, amikor Margaret, a felesége egyszer csak artikulátlan hangon felüvöltött, majd képéből kikelve fölugrott székéről, és elkezdett körbe-körbe rohangálni a szobában, mint egy őrült:

-Joseph….Jos, ide hallgass….ez nem lehet igaz……mondd, hogy nem álmodom!

-Mi történt? – kérdezte ő izgatottan, és szintén fölugrott, mert azt hitte, hogy az asszony rosszul van.

-Nem fogod elhinni! Nyertünk, nyertünk! Megütöttük a főnyereményt!!!!

-Ugyan, kérlek, talán bolondgombát ettél? – válaszolta ő hitetlenkedve, mert elképzelni sem tudta, hogy velük ilyesmi előfordulhat. Az unalmas, poros kisvárosban, ahol ők éltek, senki nem szokta megütni a főnyereményt.

-Az előbb mondták be a Tv-ben, de várj csak, rögtön ellenőrzöm!

Lelkendezve szaladt át a másik szobába, és diadalmasan lobogtatva hozta a játékszelvényt, meg az aznapi újságot.

            -Nézd meg, ha nem hiszed, ugyanazok a számok!

És valóban. Egy álmatlan éjszakát követően másnap a fogadóhivatal is megerősítette, hogy az általuk megjátszott számok ugyanazok, mint amiket ezen a héten kisorsoltak, s egy - még kimondani is félelmetes összeg - valóban az övék.

S mintha egy láthatatlan varázsszőnyegre kerültek volna, életük abban a pillanatban teljesen megváltozott. Már a következő hónapban nagyobb házba költöztek, amit rögtön be is rendeztek ultramodern, s az elképzelhető legdrágább holmikkal. Margarettel egyszerűen nem lehetett bírni. Mindent egyszerre akart, amit az eddigi szűkös évek alatt kénytelen volt megtagadni magától: márvány fürdőszobát, tikfából készült, faragott ebédlőt, rózsafa-hálót selyemtakaróval, beépített, olasz stílusú konyhát, és főleg rengeteg ékszert meg bundákat. Jos-t egy idő után zavarni kezdte a féktelen költekezés, nomeg az, hogy  felesége rögtön kezébe vette a pénzügyek  irányítását. Ő tárgyalt a különböző divatszalonokkal, ügynökökkel, befektetési tanácsadókkal, Joseph véleményét csak a legritkább esetben kérte ki.

-Neked úgysincs érzéked az ilyesmihez, drágám, bízd csak rám nyugodtan az egészet! Ne félj, rólad sem feledkeztem meg, nyisd csak ki az öltözőszekrényed ajtaját! Épp egy órával ezelőtt hozták meg az öltönyeidet.

Joseph kinyitotta a szekrényt, s majdnem elájult, amikor meglátta a tartalmát: tucatnyi, mindenféle színű öltözet, ingek, nyakkendők tömkelege, nem beszélve a három polcot is beborító fehérneműkről.

           -Mondd, fiacskám, hova fogom én fölvenni ezt a töméntelen ruhát?

-De Joseph! – kiáltotta felháborodva az asszony – Ezentúl egészen más társadalmi körben fogunk élni, fogadásokra járunk majd, színházba meg operába. Nem járathatjuk le magunkat, hogy úgy nézünk ki, mint a szegény rokonok a gazdag unokahúg esküvőjén!

-Azzal ne törődj, máris annyi a meghívásunk, azt sem tudom, mikor melyiknek tegyünk eleget.

-Vigyázz, fiacskám! Az a gyanúm, hogy ezek a meghívások nem nekünk, hanem a pénzünknek szólnak.

-Azt hiszed, én nem gondoltam erre? – nevetett a felesége – Akkor is elmegyünk a fontosabb eseményekre, de azt garantálom, hogy senki nem fog minket megvágni!

-Simmingtonék a szomszédból elsőnek jelentkeztek, de nehogy azt hidd, hogy kaptak tőlem akár egy centet is. Különben is, az effajta élősködő népséggel nekünk semmi dolgunk!

A férj egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a helyzettől. Unta már az örökös nyüzsgést, azt, hogy eddig viszonylag nyugodt felesége most lázas buzgalommal rohangál egyik méregdrága üzletből a másikba. Hogy egy időre elvonja nejét az örökös vásárlástól, nomeg némi pihenést biztosítson sajátmagának, rábeszélte Margaretet, hogy menjenek el együtt egy világ körüli útra.  Hat hét a tengeren, teljes luxusban, kényelemben. Hát persze, hogy tetszett az ötlet az asszonynak, főleg, mert máris elképzelte, hogy fogják irigyelni ezért régi barátnői.

A töméntelen pénz ugyanis furcsa tulajdonságokat fejlesztett ki benne, amit férje eddig még soha nem tapasztalt nála: gőgös lett, kellemetlen, nagyravágyó és kötekedő.

Itt a hajón is egyfolytában ugráltatta a személyzetet, semmi nem volt elég jó neki, úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett grófnő.

Az asztalnál például rendszeresen lefitymálta az ételt, férje legnagyobb bosszúságára. Nem beszélve arról, hogy drága, de ízléstelen ruháival, csilingelő ékszereivel és rikító sminkjével folyton magára vonta a jelenlévők figyelmét. Joseph jól látta, hogy ma még a műszempilláit is fölrakta, s valami lehetetlen turbán van a fején, ami sehogy sem illik a borvörös, fekete mintás kimonóhoz. Épp az egyik stewardnak adott utasításokat, aztán – szerencsére – eltűnt a hajó másik oldalán, ahol az üzletek voltak.

Joseph elégedetten nyújtózott egyet, még kényelmesebben elhelyezkedett karosszékében, s kellemes félálomban érzékelte a hajón föl-alá járkáló emberek nyüzsgését.

-Hogy van kedves Joseph?

A férfi hirtelen fölriadt szunyókálásából, s megborzongott a kellemes csengésű, ismerős hangra.

-Samantha Baker, egy finom mozgású, harminc év körüli nő közeledett feléje, aki nagynénjét kísérte el erre az útra. A hajón asztaltársak voltak, s a lány kellemes benyomást tett Joseph-re finom mosolyával, visszafogott, halk beszédstílusával.

-Köszönöm kérdését, nagyon jól. Épp a feleségemet várom. Azt mondta, vásárol magának egyet-mást, aztán pedig beül a szépség-szalonba. Úgy gondolta, egy órán belül elkészül, s utána feljön hozzám a fedélzetre.

-Azt hiszem, a kezelés eltart még egy darabig. Clara néni is épp a kozmetikában ül, tőle jövök. Elég nagy ott a forgalom, szerintem még legalább másfél óráig odabent lesznek.

-S maga, kedves Samantha? – kérdezte mosolyogva a férfi – nem volt kedve a hölgyekkel tartani?

-Ó, nekem nincs pénzem ilyesmire! – válaszolt a lány mosolyogva.

-És nincs is szüksége rá – jelentette ki Joseph meggyőződéssel – kevés ilyen szép, hamvas arcot látni ezen a hajón, mint a magáé.

-Ugyan, kedves Joseph, maga túloz! – pirult el Smantha, majd gyorsan másra terelte a szót.

Csevegtek mindenféléről - felszabadultan, jókedvűen - miközben telt-múlt az idő, már az ebédhez csengettek, de a két idősebb nő csak nem került elő. Így ma kettesben étkeztek az elegáns, virágfüzérekkel díszített ebédlőben.

Joseph egyáltalán nem bánta ezt a körülményt. Beszélgetés közben a lány helyzetén morfondírozott, akiről már tudta, hogy amolyan társalkodónő-féle előkelő rokona mellett. Azon kapta magát, hogy már gyerekkoráról mesél a lánynak, ami nem volt túl vidám alkoholista apja, s megfélemlített anyja társaságában. A lány részvéte balzsamként hatott ifjúkora keserveire. Egyre jobban belemelegedett a társalgásba, végül még azt is elárulta, hogy épp tegnapelőtt töltötte be a negyvenötödik évét. Eddig könyvelőként dolgozott egy gépalkatrészeket árusító cégnél, de egyáltalán nem bánta, hogy végre otthagyhatta unalmas, lélekölő munkáját. Samantháról pedig kiderült, hogy egy szerelmi csalódást követően lépett be nagynénje szolgálatába – vőlegénye épp az esküvő előtt hagyta faképnél egy táncosnő miatt. Ekkor érkezett haza nagynénje, s rögtön pártfogásába vette őt. A nagynéni amolyan nyughatatlan lélek, állandóan járja a világot, s néha bizony meglehetősen szeszélyes. Nem lehet azt mondani, hogy kegyetlen, de megszokta, hogy mindig minden az ő akarata szerint történjék. „Akárcsak az utóbbi időben Margaret” – gondolta Joseph keserűen.

A meghitt beszélgetés után valahogy sokkal frisebbnek, élénkebbnek érezte magát, mint eddig. Szinte megfiatalodott a lány közelségétől, s a következő napokban, amikor csak tehette, igyekezett újra és újra beszédbe elegyedni vele. „Mennyire más, mint a felesége!” Samantha minden találkozásuk alkalmával egyszerű, de jól szabott ruhákat viselt,  gesztenyeszín haját simán hátrafésülte, s ez a frizura méginkább kiemelte szív alakú arcát, finom vonásait. Ha beszéd közben ráemelte sötét, csillogó szemeit, Joseph-et valami bizsergető melegség járta át. Tunya, közönyös természete megváltozott, egészen más gondolatok foglalkoztatták, mint eddig. „Milyen boldog, nyugodt élete lehetne egy ilyen szelíd, kedves nő oldalán, aki szintén megérdemelné, hogy végre megszabaduljon erőszakos nagynénje gyámkodásától.” Jos figyelmét nem kerülte el, hogy a nagynéni ugyanúgy ugráltatja Samantha-t, mint időnként őt a felesége. Gyakran figyelte a két nőt, amint buzgón, erőszakosan szervezték programjaikat, kifogásolták az ételek minőségét, zaklatták a személyzetet, s természetük között egyre több hasonlóságot vett észre.

Valószínűleg azok ketten is így gondolkodtak, mert egyre sűrűbben keresték egymás társaságát. Együtt jártak kozmetikai kezelésre, aerobic-órára, uszodába, szaunába, és egyéb Wellness-programokra; mondhatni minden szórakozást fenékig kiélveztek, amit a hajó csak nyújthatott. Különösen Bill Tracy, a fiatal, jóképű tréner óráit látogatták nagy lelkesedéssel. (Ellene persze soha nem emeltek kifogást!) Joseph egyáltalán nem érzett féltékenységet emiatt, sőt kifejezetten örült a dolognak, mert így legalább ő is sűrűbben találkozhatott Samantha-val. A negyedik hét vége felé történt, hogy egy álmos délutánon valami hirtelen sugallat hatására Joseph egyszer csak a lánynak szegezte a kérdést:

            -Mondja, kedves Samantha, mi lenne, ha a kikötőben egyszerűen lelépnénk, és faképnél hagynánk  ezt a  ét undok maskarát? Szívesebben utaznék tovább magával, sőt bevallom, az egész hátralévő   életemet szívesen eltölteném a kegyed társaságában.

-Joseph, ezt komolyan gondolja? – kérdezte a lány, kissé megütődve, s halvány arcát enyhe pír futotta be.

-A legkomolyabban, kedvesem.

-De hiszen alig ismer!

-Én úgy érzem, mintha már száz éve ismernénk egymást, és az utóbbi napokban  észre kellett vennie, mennyire vonzódom magához. Ha rajtam állna, már holnap új életet kezdenénk. Elmennénk együtt valahová, csak mi ketten.

-Én is rokonszenvesnek találom magát – nézett rá Samantha komoly arccal-, de ne felejtse el, hogy maga nem szabad ember, itt a felesége, én pedig nem vagyok az a típus, aki csak úgy felborítja mások életét.  Éppen csak túl vagyok egy nagy csalódáson, nem szeretnék ilyet még egyszer átélni. Kérem, ne is beszéljünk többet a dologról, maradjunk inkább jó barátok! – s kezét finom, békítő mozdulattal rátette a férfi karjára.

Az érintés megremegtette Joseph egész testét. Legszívesebben karjába kapta volna a lányt, s ott, mindenki előtt megcsókolja. Szeme  kigyúlt, érezte mint száguld ereiben a vér. A lány felé nyújtotta kezét, esdeklően nézett rá, s megkockáztatott egy bizonytalan mosolyt. Samantha visszamosolygott rá, egyúttal azonban határozott mozdulattal felemelkedett székéről, s máris elindult a hajó bal oldalán lévő kabinja felé.

-Kérem, ne kövessen, most egyedül akarok maradni! Higgye el, nem akartam kegyetlen lenni magához, kérem ne haragudjék rám!

Josephez nem hagyta nyugodni ez a beszélgetés. Egész éjjel álmatlanul forgolódott, s már  kora hajnalban kiment a fedélzetre, nem törődve a csípős hideggel. Az elkövetkező napokban semmi másra nem tudott gondolni; egyre a lány szavai jártak az eszében.

Minél többet gondolkodott, annál inkább nőtt benne a vágyakozás:

„Ha nem lenne nős, ha szabad lehetne! És miért ne? Mit ér a pénz, a vagyon, ha az ember soha nem teheti azt, amit akar? Mi lenne ha most ő venné kezébe a dolgok irányítását, és besegítene a sorsnak?”

A terv lassan körvonalazódott benne. Először visszariadt a várható következményektől, de

aztán meggyőzte saját magát: az asszony nagyon is jól kihasználta eddig az új lehetőségeket: mindent megszerzett magának, amit csak akart. Éppen ezért most rajta, Joseph-en a sor!

Persze semmilyen gyanús dolgot nem szabad tenni, mindent úgy kell megszerveznie, hogy később szerencsétlen véletlennek tudják be az egészet. A lánynak nem is kell tudnia a dologról, ez legyen az ő, Joseph feladata, kettőjük boldogsága érdekében. Az utolsó estén még a szokásosnál is fényűzőbb volt a vacsora. Gazdagon díszített tálakat hordtak körbe, eddig nem látott tengeri csemegék kerültek az asztalra, nem beszélve a tálalón sorakozó pazar édességekről. A főasztalnál most a kapitány is helyet foglalt, s köszöntőt mondott a hajó utasainak tiszteletére. Előtte spanyol Flamenco-táncosok szórakoztatták a vendégeket, majd Eric Hunter, a népszerű táncdalénekes következett fülbemászó slágereivel. Mrs. Clara Baines, Samantha nagynénje, egy őszes hajú úrral táncolt, Jos felesége pedig egy jókora adag fagylaltkehely alját kanalazta éppen. Joseph egyik cigarettát szívta a másik után, belsejében nőttön-nőtt a feszültség. Mikor Samantha-t is táncba hívták, úgy érezte megérett az idő a cselekvésre.

-Nos drágám, befejezted végre? – hajolt oda Margarethez.

-Ne türelmetlenkedj, Jos, tudom, hogy szeretnél táncolni, de ezt a két percet bírd már ki, légy szíves!

-Nos, én nem táncra gondoltam. Szeretném, ha eljönnél velem a hajó végébe, mutatok neked valami érdekeset.

-Ugyan mi lehet az, amit még nem láttunk az elmúlt hat hét alatt?

-Majd meglátod, csak gyere! – mondta Joseph, s felesége vállára terítette arannyal átszőtt fekete bársonystóláját.

Kisétáltak a fedélzetre, s két perc múlva már ott álltak a hajó farában, a kocsonyás, sötétkék víztükör fölött, melyen aranyszínű hídként vibrált a telihold sápadt fénye.

-Ez az egész? – kérdezte csalódottan az asszony. Már éppen elégszer láttam a Holdat, mindenféle változatban, mi ebben a különlegesség?

-Lépj csak közelebb a korláthoz!

Ebben a pillanatban fojtott nevetés törte meg a csendet. Fiatal pár közeledett, egymást átkarolva, lassú léptekkel. Úgy látszik, őket is a fedélzetre csalta a gyönyörű éjszaka.

Joseph bosszúsan káromkodott magában, aztán hirtelen mentő ötlete támadt. Úgy tett, mintha a zsebében keresgélne valamit, aztán mentegetőzve fordult Margaret felé:

-Ne haragudj, szívem azt hittem nálam van a meglepetés, de úgy látszik, a kabinunkban felejtettem. Rögtön hozom, addig ne mozdulj innen!

Mielőtt felesége megszólalhatott volna, máris elsietett. Nem távozott messzire, csupán megkerülte a legközelebbi kabinokat, s a baloldali első folyosón máris visszatért a fedélzetre. Az egész nem tartott legfeljebb csak három percig. A fiatalok már elmentek, a homályba vesző nőalak kivételével senki nem mutatkozott a környéken. Az asszony ott állt a hajó farában, háttal feléje. Amint a korlátra támaszkodott, s mélyen előrehajolt, stóláját meglebbentette a szél. Joseph érezte, hogy elérkezett az idő…….Nesztelenül mögéje lopakodott, egy erőteljes mozdulattal átfordította a korláton, és a nő rémült kiáltással zuhant le az alatta örvénylő sötét víztömegbe. A férfi lefelé rohant az alsó fedélzetre, beugrott a legelső mosdóba, s pár percig lihegve támaszkodott a tükör melletti falnak. Mikor valamelyest összeszedte magát, óvatosan kikémlelt a folyosóra, s mikor senkit sem látott a közelben, szándékosan kimért léptekkel elindult a nagy szalon irányába. Az volt a terve, hogy visszamegy az ebédlőbe, és ott eljátssza az aggódó férj szerepét, aki sehogyan sem tud rájönni, hová tűnt a felesége. A bejárat előtt megállt, lesimította haját, s még egyszer megigazította nyakkendőjét. Keze már épp mozdult a kilincs felé, de akkor az ajtó hirtelen kivágódott. Joseph abban a pillantban megdermedt, szinte kővé vált a rémülettől. Összecsukta, majd újra kinyitotta szemét; azt hitte, hogy kísértetet lát.

Margaret határozott léptekkel közeledett feléje, s így kiáltott rá szokásos, szemrehányó hangján:

-Joseph, hol a csodában tekeregsz, már fél órája kereslek, azt hittem, visszajöttél!

-Margaret, te vagy az? Hát te….hát te nem?…….- hebegett összefüggéstelenül. Gyomrában valami furcsa remegés támadt, homlokát kiverte a veríték.

-Jó, ne haragudj, hogy nem győztelek kivárni, különben is majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit kapok tőled ajándékba!

-Hol a stólád? – Jos csak ennyit tudott kinyögni, azután hangja elfulladt, s néma rémülettel meredt felesége arcába.

-Ne izgulj, nem vesztettem el! Csupán kölcsönadtam annak a szegény kislánynak, Samanthának. Ő is kijött, hogy megnézze a Holdtöltét, de elfelejtett magával sálat hozni.

Joseph megtántorodott. Ha nincs a közelben egy szék, azonnal a padlóra zuhant volna. Ebben a pillanatban éles dudaszó harsant, s akkor már valamennyien hallották az elnyújtott, hangos kiáltást:

-Riadó, mindenki a fedélzetre! Ember a vízben!!!

 
Vége

 

Az ártatlanság

 

Marion Morgan maga volt a megtestesült szerénység és ártatlanság.

Nőismerősei szerint jelentéktelen kis fruska, akinek sem alakja, sem arca nem tökéletes. Azon kívül híján van mindenféle különleges értelemnek vagy magasabb rendű tudásnak, és nem sajátította el azt az öntudatos, fesztelenül könnyed modort sem, ami minden, magára valamit is adó, modern nő sajátja. Ezért nyugodt fölénnyel gyámkodtak rajta, vagy egyszerűen csak levegőnek nézték. Mindez persze csak addig tartott, míg rá nem jöttek, milyen hatással van az ellenkező nem jeles képviselőire.

Ugyanis volt benne valami, amitől a férfiak már az első percben elvesztették a fejüket, s bármilyen természettel áldotta meg őket a sors, valamennyien engedelmesen csaholó kutyává változtak a közelében. Pedig Marion nem tett semmi különöset: ártatlan bizalommal, és szelíd csodálkozással nézett a hímnemű beszélgetőtárs szemébe, azt a tévhitet keltve benne, hogy ő egy gyámoltalan, védelemre szoruló lény, aki elveszetten bolyong a világban, és feltétlenül szüksége van egy erős férfi támogatására. Ő maga ritkán beszélt, ezzel szemben kiváló hallgatóságnak bizonyult: önfeledten kacagott minden elcsépelt, humorosnak szánt történeten, máskor meg tágra nyitotta amúgy is tág pupillájú fekete szemét a borzalomtól, ha valaki rémtörténetekkel traktálta.

A beszélő egyszer csak azon kapta magát, hogy már bizalmas családi történeteket, hétpecsétes titkokat is gondtalanul kifecsegett neki, ami máskülönben eszébe sem jutott volna.Az emberek gyakran föltették maguknak a kérdést: vajon miből él Marion? Igaz, hogy nem volt dúsgazdag, de saját háromszobás lakással, vadonatúj, kétüléses kis sportkocsival, és néhány feltűnően szép ékszerrel dicsekedhetett, ami elég ritka dolog egy egyszerű kis könyvelőnő esetében. Senki nem tudott arról, hogy családja lenne, vagy egyéb rokona, aki anyagilag támogatná. Marion alig huszonhat évesen mégis meglehetős jómódban élt, amit kortársai nemigen mondhattak el magukról. Élete - a látszat szerint - napról napra ugyanúgy folydogált, mint másoké: fél nyolckor beért az irodába, végezte munkáját, akárcsak a többiek. Egy óra tájban átment ebédelni a szemközti étkezdébe, aztán újra elővette aktáit, és szorgalmasan körmölt fél ötig, mikor a munkaidő leteltével ő is elindulhatott hazafelé. Ez a nap pontosan úgy zajlott, mint a többi. A bejárati ajtó fölötti óra vastag mutatója épp most ugrott a hatos számra, s a kollégák buzgón szedelőzködtek.

Két harminc körüli, többé kevésbé szabad fiatalember, név szerint Ernie White és Jack Polt / gúnynevén ’Jackpot’ / állandóan ott sündörögtek körülötte. Azt remélték, ma talán rá tudják beszélni, hogy tartson velük szokásos péntek esti kiruccanásukra, amely terveik szerint valamelyik divatos bárban végződött volna. Ernie barátnője ugyanis épp vidéken volt az anyjánál látogatóban, ’Jackpot’ pedig, mint afféle legényember, jöhetett-mehetett kedvére, ahogy épp neki tetszett. Tehát föltett szándékuk volt, hogy rábeszélik Marion-t egy közös bulira, mert - ahogy ők mondták - szeretnék „legkedvesebb kolléganőjüket” kicsit közelebbről is megismerni. Hogy a lány mit válaszolt volna, az nem derült ki, mert amikor Ernie épp szóra nyitotta a száját, hogy elhívja magukkal, abban a pillanatban nyílt ki a főnök irodájának párnázott ajtaja, s a fáradt arcú, összehúzott szemöldökű Mr. Sanders kilépett szobájából a külső helyiségbe:

„Marion, kérem, mielőtt hazamegy, szenteljen nekem egy kis időt! Lenne valami megbeszélnivalóm magával!”

„Hoppá!” – ’Jackpot’ visszadobta kabátját a székre – „Mit követtél el kislány? A főnök nagyon morcosnak látszott!”

„Ugyan semmiség, biztosan a Rangers-ügy miatt…..tudjátok, az az ügyfél, akinek már a harmadik felszólítást küldtük a héten.”

„Ha te mondod…”- kételkedett Ernie. „Ne várjunk meg?”- s fejével sokatmondóan biccentett a csukott ajtó felé.

„Ugyan, arra semmi szükség. Biztos a havi elszámolás érdekli, múltkor is itt tartott a hó végén, nem emlékeztek?”

„Dehogynem - lépett közelebb Samantha Torsell, a vörös hajú, amazonszerű vámügyes - a takarítónő szerint aznap este kilencig égett a villany a főnök irodájában, s elküldte őt, mikor végzett a többi helyiséggel. Állítólag sokáig „dolgoztatok” odabent édes-kettesben, s azóta mintha kissé fagyosabb lenne itt a légkör. Mondd csak, történt valami köztetek?”

„Ugyan kérlek, mi történt volna…?”

„Mert az öreg szivar máskor mindig elolvadt a közeledben, most meg úgy jár-kel, mint aki nyársat reggelizett. Talán volt egy kis entyem - pentyem, amit már megbánt, vagy esetleg zsarolod valamivel? Ha szimplán utál, már régen kirúgott volna.”

Marion egy pillanatra meghökkent, aztán elnevette magát. Könnyes pillantású őzike-szemeivel olyan ártatlanul nézett, ahogy csak tudott:

„Hát tudod, Samantha, nem mindennapi a fantáziád. Nem is tudom, miért nem mentél lélekbúvárnak vagy krimi írónak?”

„Nem rossz ötlet, de kibújtál a válasz alól. Most menj, de tudd, hogy legközelebb nem úszod meg, úgyis kifaggatlak!”

„Szegény kislány, ma mindenki téged bánt……nem akarod, hogy visszajöjjek érted?” – súgta oda neki Ernie. - „Talán szükséged lesz egy erős vállra, amin kisírhatod magadat.”

„Most nem, köszönöm…de nagyon kedves tőled, hogy felajánlottad…..”

„Na menjünk, haver!” – ütögette hátba Jack a barátját. „Marion, legközelebb velünk jössz, ugye?”

„Talán…..nem is tudom….” –   „Mindenesetre kedves tőletek, hogy így törődtök velem. Igazán hálás vagyok érte.”

Az iroda mostmár percek alatt kiürült. Marion megvárta, míg az utolsó alkalmazott is eltávozik a teremből, aztán megfordult, és lassú, kimért léptekkel elindult a főnöki ajtó felé.

Mr. Sanders az íróasztal mögötti bőrfotelben ült, arcát tenyerébe támasztotta. Kopasz fején megcsillant a mennyezetről lefelé világító halogén lámpák fénye.

„Nos?”….Mi az a halaszthatatlan ügy, ami nem ért rá hétfőig?” – kérdezte a lány barátságtalanul.

„Marion, kedvesem, szeretném magát jobb belátásra téríteni. Értse meg, nem vehetek ki a bankból máról-holnapra ilyen nagy összeget! A feleségem minden kiadást ellenőriz, azonnal észrevenné, mi a helyzet.”

„Ez a maga problémája, nekem semmi közöm hozzá, hogy otthon a papucsférjet játssza! Megmondtam, hogy egy hétnél többet nem várhatok!” – csattant fel a lány hangja.

„Csupán egy hónap….és majd megoldom valahogy…..”

„Én egy perc alatt is megoldom, de úgy, hogy maga az életben be nem teszi ide még egyszer a lábát! Sőt…..évekig tartó ellátásáról is gondoskodom….egy jól zárható cellában.”

„De kérem, maga is tudja, hogy csak egyszer ….egyetlenegyszer vettem ki azt az összeget, és azóta vissza is tettem már….megszorultam, kellett a pénz…..!”

„Lárifári….minden papír, minden bizonyíték a kezemben van arról, hogy maga saját cégébe pumpálta át a vállalat múlt évi nyereségét. Csalt a jelentésében, és meghamisította az üzleti adatokat, összejátszott a főkönyvelőjével……”

„Ha lebuktat, elmondom, hogy maga zsarolt engem.”

„Én?” – kacagott fel a lány – „Én csak ártatlan szemlélő vagyok, véletlenül akadt kezembe a titkos tranzakció anyaga. Különben is, mikor először hoztam szóba a dolgot, maga fenyegetett meg engem…talán már nem emlékszik?”

Táskájából elővette, és megnyomta kezében kis diktafonjának gombját: „….aljas némber…….örökre elintézem magát, ha bárkinek is szólni mer a dologról…….garantálom, hogy többé senki nem fogja alkalmazni, de ennél még rosszabbul is járhat….” – hangzott fel Mr. Sanders eltorzult, mégis jól felismerhető hangja.

„Elég ennyi? A részletek még ezután következnek. Na, ne ugráljon, kedves uram!” – tette hozzá gúnyosan – „Hiába szeretné megkaparintani, van az anyagról másolatom is….biztos helyre tettem az összes többi bizonyítékkal együtt.”

„Maga egy ördög….ördögi nőszemély, angyalruhában…..csakugyan igaz lehet, hogy évekkel ezelőtt hidegre tette a saját vőlegényét, aki már az esküvőjüket tervezgette? Szegény Ray Philips, hová tette az eszét, amikor magát akarta feleségül venni?!!!”

„Micsoda? Hát ezt meg honnan tudja?!!!” – pattant föl a lány, s szeme majd kiugrott üregéből, amint rámeredt a férfira.

„Nekem is megvannak a magam információi az alkalmazottaimról. Különösen azokról, akik megpróbálnak zsarolni.”

„Maga csak blöfföl…..semmit nem tudhat rólam.”

„Gondolja? Hátha mégis…. próbálja ki!”

„Ugyan honnét veszi ezt a képtelenséget?”

 „Ha nem tudná buzgó könyvtárlátogató vagyok, szeretem böngészni a régi sajtóanyagokat. Hogy-hogy nem, a múltkor rábukkantam egy érdekes cikkre meg egy fotósorozatra. Aztán, hogy biztos legyek a dolgomban, barangoltam kicsit az Interneten is: minden adat egyezik, ami magával kapcsolatos.”

„No és mit kurkászott ki rólam, maga tetű?”

„Sem többet, sem kevesebbet, mint hogy kegyed feltűnően hasonlít a Cosolo-i gyilkosra, aki leszúrta vőlegényét az esküvő előtt, és ismeretlen helyre távozott annak pénzével. A rendőrség azóta is nagy erőkkel keresi az elkövetőt….stb…stb.”

„És ha azt mondom, hogy nem én vagyok, semmi közöm az esethez?”

„Igaz, most szolíd, barna frizurát visel, nem azt a  feltűnő szőkét, amit a fotókon láttam, de lehet ez paróka is….” – s egy ügyes mozdulattal lerántotta Marion fejéről az álhajat.

Alóla platinaszőke tincsek gyűrűztek elő, s eltakarták a lány keskeny arcát.

„Annak a nőnek kék szeme volt!” – kiáltotta Marion, s megkapaszkodott az asztal szélében.

„Honnan tudja?” – kérdezett vissza gyorsan a férfi, s pillantása fogva tartotta a lányét.

„Öööööö……Olvastam róla. Éppen úgy, mint maga.”

„Aha….és ha azt mondom, hogy megtaláltam az egyik elveszített kontaktlencséjét, ami miatt sötét szemüvegben rohant haza  a múltkor?” „Az a lencse nem színtelen…hanem koromfekete…..láttam!”

„Ezt is látod, nagyokos?” – hirtelen megcsillant valami a fényben, s apró kis pisztoly csöve meredt a férfi kopasz fejére. „Egy rossz mozdulat, és kinyírlak!!!!”

„Marion, ne tetézze eddigi bűneit!”

„A felét se tudod, öregem!!!! Raymond nem az egyetlen balek a történetben, előtte már két másikat is kinyírtam. Már csak a te pénzedre várok, és aztán utazom a szigetemre….igen, mit bámulsz olyan ostoba birkaszemekkel? Saját szigetet vettem, apuskám……sose találnád ki, hol……ha egyszer odaérek, bottal üthetik a nyomomat. Rendőrsééééég! – nyújtotta a szót gúnyosan – egytől egyig tehetetlen fajankók!”

„Ne becsülje le az igazságszolgáltatást!”

„Ugyan miért ne? Az is csak ostoba, beképzelt férfiak gyülekezete. Most pedig elég a dumából! Gyerünk, hívd le a Net-ről a bankszámládat……tudod, mekkora összegről van szó!”

A férfi rátette reszkető ujjait a billentyűkre. Marion szája kárörvendő mosolyra húzódott. Közelebb lépett, s kissé a számítógép fölé hajolt, hogy ellenőrizze a férfi mozdulatait. Ebben a pillanatban valami hirtelen kivált a szemközti falból. Egy sötét árnyék rohant feléje, s mielőtt egyet is mozdulhatott volna, valami tompa csattanással a fejére zuhant, amitől rögtön elvesztette az eszméletét.

Mr. Sanders a székének támaszkodott, és zihálva tapogatta  mellkasán átizzadt ingét:

„Ugyancsak sokáig váratott magára, nyomozó úr!!!!”

„Ne haragudjon, Mr. Sanders, de perdöntő bizonyítékra volt szükségünk. Most, hogy ez megvan, a kisasszony valószínűleg életfogytig börtönben csücsül majd. Minden bizonnyal bevarrják a dutyiba, és többé nem lesz alkalma rá, hogy mások életére törjön.”

„És én, mi lesz velem? Én mennyit kapok majd a csalásért?”

„Nos, mivel töredelmes megbánást tanúsított, azonkívül – vádalku keretében – segített leleplezni egy veszélyes bűnözőt, talán megússza néhány év felfüggesztettel. Én legalábbis azon leszek, és Erni White kollégám is”- mondta a férfi, s egy ügyes mozdulattal leszerelte az íróasztal fölötti polcon elrejtett aprócska kamerát.

„Ez nagyszerű hír, Mr Polt!” – törölgette a férfi megkönnyebbülten tar fejét, majd kezét nyújtotta a fiatal rendőrtisztnek. „Örülök, hogy magukat küldték, kedves fiam!”

 

Vége

 


Szeretnél egy ilyen weblapot teljesen ingyen?
Ez a weboldal a Nanoweb honlapszerkesztővel készült.
© Minden jog fenntartva.