Versek

Gondolatok


Egy tini lány naplója

Részletek az Egy tini lány naplója c. megjelent könyvemből

heartcryingkisslaughheart


A kezdet…………

Rémesen nehéz elkezdeni egy könyvet. Ennél már csak egyvalami nehezebb, folytatni.

Pláne, ha az ember épp mostanában kezdi magát nőnek érezni, s első csetlés-botlásairól kell beszámolnia, az úgynevezett „felnőttkor” küszöbén. Hogy miért vágtam bele mégis az egészbe?

Mert valami azt sugallja, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a korban teli van kisebb-nagyobb problémákkal. Ugye veled is előfordult már, hogy egyik nap „Szupernőnek” képzelted magad – okosnak, szépnek, hódítónak -  másnap viszont elkeseredve bámultad saját képedet a tükörben, s úgy érezted, már az is borzasztó, hogy egyáltalán ki kell lépned az utcára?

Az ember ilyenkor felteszi magának a nagy kérdést: „Milyen is vagyok én valójában? -  vagy ami még fontosabb: -  Mit gondolnak rólam mások?”

A válsághelyzet kezelésére többféle megoldás létezik:

  1. Bebújsz a paplan alá, nem állsz szóba senkivel, és iszonyúan sajnálod magadat.

     ( Egy idő után ez roppantul fárasztó és unalmas)

  1. Sorra kifaggatod legjobb barátnőidet, hogy mondják el őszintén, mi a véleményük rólad ( Ha kedvezően nyilatkoznak, nem hiszel nekik, ha fejedre olvassák hibáidat, akkor pedig vérig sértődsz.)
  1. Belekezdesz élményeid leírásába, és utólag elolvasván az egészet, talán megtudhatsz

            valamit önmagadról ( Hogy ez a módszer beválik-e, vagy sem, azt majd meglátjuk)

Mivel az első két lehetőségen már túl vagyok, úgy döntöttem, megpróbálkozom a harmadikkal. S hogy honnét származik az ötlet? A továbbiakból az is rögtön kiderül.

Az egész szeptember 30-án kezdődött, mely jeles nap egyben a születésnapom, mégpedig a tizenötödik. A buli másnapján, mikor a lakást igyekeztem romjaiból újjá varázsolni, a kisszekrénybe sebtében berakott ajándékaim között rábukkantam erre virágmintás, vastag fedelű füzetre. A tetejére arany betűkkel azt nyomtatták: NAPLÓ.

Először majdnem rám jött a nevetőgörcs. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nagyi ajándéka a különleges füzet, ugyanis már többször elmesélte, hogy neki volt egy naplója kislánykorában, és abba írta bele a titkait. Jó, jó, ez O.K, akkoriban ez volt a szokás, de manapság az embernek már nincsenek titkai, vagy ha vannak, azokat pillanatok alatt kifürkészik a legjobb barátnői.

Gondoltam, megköszönöm nagyinak, és azt mondom neki, hogy inkább jegyzetfüzetnek használom az ajándékát, mert el nem tudom képzelni magamról, hogy esténként, lefekvés előtt, ábrándos tekintettel írogassak egy naplóba. Ha éppen írni támad kedvem, akkor a számítógépet használom, mint például házi dolgozatok alkalmával. Aminek az az előnye is megvan, hogyha már nagyon unom az írást, közben leverhetek egy-két kanaszta - partit vagy paszianszt.  Mikor azonban kinyitottam a szemre amúgy nagyon tetszetős könyvecskét, az első oldalról rögtön kiesett egy cédula, rajta a következő szöveggel:

„ Hello, Kamilla! Ugye nem találtad ki, honnan az ajándék?

  Minthogy veled mindig történik valami érdekes, arra gondoltam, veszek neked egy naplót,

  amibe beleírhatod az élményeidet. Semmi töprengés, úgy írj, ahogy mesélni szoktál, és 

  persze rajzokat is kérünk!

  Ne kímélj senkit, minket sem!                                                              Szeretettel: Gabó.”


Nahát, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Gabónak ilyesmi jut az eszébe. Történeteket ugyan szívesen mesélek, rajzolni meg egyenesen imádok, de minden áldott nap körmölni egy füzetbe? Hiszen ez majdnem olyan, mint egy iskolai dolgozat.

Azaz, várjunk csak!!! Végülis itt nincs meghatározva a téma…. akkor és arról írok, amiről én akarok.

És tényleg, néha egészen különös dolgok történnek az emberrel, amiket talán érdemes megörökíteni. Nos, rendben van! Majd meglátjuk, mi fog kisülni a dologból. Még életemben nem írtam naplót, de egyre jobban kezd tetszeni a gondolat. Ha túl sok zöldséget írok bele, legfeljebb majd nem mutatom meg senkinek.

Akkor hát rajta! Ha már egyszer elhatároztam, akkor miért ne kezdhetném a naplóírást, akár azonnal: most, a mai napon?

 

Október 1.

Azt mondják a hozzáértők, hogy egy napló elején illik bemutatkozni. Hát jó, rendben van, de hogy ne legyen nagyon unalmas, fogjuk a bemutatkozást minél rövidebbre.

A nevem: Réti Kamilla. Elég fura név, nem igaz? Manapság nem is nagyon divatos, amikor minden második lányt Alexának, Viviennek, vagy Csengének hívnak. Ráadásul mindenkinek rögtön a nátha meg az őszi influenza jut róla eszébe. Barátnőm szerint én így is sokkal szerencsésebb vagyok nála, őt ugyanis Garbai Gabriellának hívják, és azt mondja, hogy ha rossz napja van, ki sem tudja mondani a saját nevét. Pici korában kapott egy kiskutyát - Bobit -  őt pedig úgy nevezték a családban, hogy Gabi. Nos, ki tudja, milyen logika alapján, de Gabriella egyszerre tanulta meg kimondani a saját nevét meg a kutyáét, és úgy emlegette kettőjüket, hogy Bobó és Gabó. Rajta is ragadt ez a név, azóta már ő is úgy megszokta, hogy nem is hallgat semmi másra.

Nekem viszont soha nem volt becenevem, mióta az eszemet tudom, mindenki így hív: Kamilla.

Ha belenézek az előszoba falán lévő nagy tükörbe, az összkép nem is olyan rossz, de vannak azért roppant idegesítő részletek.

Jó, a magasságom meg az alakom elég tűrhető, bár a karom meg a vádlim lehetne izmosabb is. Viki, a másik barátnőnk szerint ez nem ügy, csupán kitartó mozgásra, és speciális edzéstervre van szükség egy jó edzőteremben. Mindenáron el akar cipelni Zsolthoz, a fitness - oktatójához, akibe mellesleg fülig szerelmes.

Menjünk tovább: a hajam színe vörösesbarna, ami azt jelenti, hogy bent a szobában barnának látszik, kint a napon meg vörösnek.

Egyszer már levágattam, de úgy néztem ki, mint anya rosszabbik tollseprűje a kamrában, úgyhogy gyorsan visszanövesztettem, most éppen a hátam közepéig ér, és rengeteg van belőle. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy hullámos, pedig nekem a sima, tépett fazon sokkal jobban tetszik, ezért aztán minden mosás  után lapos sütővassal „kivasalom” a hajamat. Igaz viszont, hogy elég egy kisebb eső, vagy pára, és már megint arrafelé tekeredik, amerre akar, így kezdhetem elölről az egészet.

A szemem kissé ferde vágású és zöld, mint egy macskáé, és ami ellenkezik mindenféle  szabállyal, nincs rajtam egyetlen szeplő sem. Az orrom egyenes, a szám kicsit nagy – anya szerint nemcsak valóságosan, hanem képletesen is.

Szóval ennyit magamról. Még meg kell említenem, hogy anyuval kettesben élünk Pesten, egy rakparti társasház harmadik emeletén, nagyi pedig eggyel alattunk, egy másfél szobás, erkélyes kis lakásban. Szobám ablakából látni a Dunát meg a rajta úszó hajókat, s akármilyen meleg van nyáron, itt mindig kellemes szél hűsíti a levegőt.

-Kamilla, kicsim, hová tetted a nagyobbik ollómat?

Az ajtóban anyu jelent meg. Mintha már az előbb is mondott volna valamit, de nem figyeltem rá, mert nagyon elmerültem az írásban.

-Igen, anyu……, mit kérdeztél? -Hogy hova raktad az ollómat. -Olló, olló... -Tudod, fémből készült, nem túl bonyolult szerkezet. Két szára van, rendszerint varráshoz használják, és csattogó hangot ad, amikor mozgatod. - Jól van, tudom, mit jelent ez a szó – válaszoltam duzzogva – csak gondolkodom, hol láttam utoljára.

Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy időnként elrakok dolgokat, amiket később sehogy sem tudok megtalálni. Ez főleg olyankor történik meg, ha kezembe kerül egy izgalmas könyv vagy érdekes cikk, ami rögtön elvonja figyelmemet arról, amit éppen csinálok. Hát persze……, a múltkor például néhány hasznos Wellness-tippet vágtam ki az egyik női újságból. Gondosan félrerakom ugyanis az effajta írásokat, amiket egy külön erre a célra vásárolt dossziéba gyűjtögetek. Ilyesmik vannak benne, miszerint: „Programozott fogyás”, „Egyél az egészségedért!”, „Hogyan helyezzük el a szoba tárgyait?”, „Lelki tréning”, „Viselkedés-teszt”, „Milyen partner illik hozzád?”  „Ha a pasi le akar lépni…”stb.stb. A dossziéból mát kidagadnak a hasonló témájú újságcikkek, ideje lesz újat vásárolni! Némi kutatás után a komód legalsó fiókjából előhalásztam anyu ollóját, aztán végre folytathattam a naplóírást. Épp a papáról akartam beszámolni, aki nem lakik velünk, ráadásul a világ másik végén él, és ezért néha bizony rettenetesen hiányzik.

Az apám – mostmár nem haragszom annyira, de korábban szörnyen dühös voltam rá - nyolc évvel ezelőtt lelépett az egyik munkatársnőjével, és átköltözött Amerikába. Csak néhány éve békültem meg vele, azóta rendszeresen E-mailezünk, vagy telefonálunk egymásnak, és idén voltam nála először látogatóban. Azon kívül, hogy tényleg csodásan éreztem magam a vele töltött hat hét alatt, annyi haszna is volt a dolognak, hogy megtanultam viszonylag rendesen angolul. Mostmár nem fordulna elő velem az, ami múlt nyáron a Várban, hogy amikor egy angol krapek útbaigazítást kért tőlem, a szokásos üdvözléseken túl mindössze egyetlen mondat jutott az eszembe:  „Have you got anything to declare?”- azaz - „Van valami elvámolnivalója?”. 

Bár meglehetősen sokáig vívódtam azon, hogy elfogadjam-e a meghívást, végülis pont anyu győzött meg arról, hogy tartani kéne a kapcsolatot az apámmal. Azt is bevallotta, hogy nem egyedül apu a hibás abban, hogy a dolgok így alakultak. Túl fiatalon, még egyetemista korukban házasodtak össze, és pár hónap után kiderült, hogy abszolút nem illenek egymáshoz. Apa minden ízében praktikus, műszaki beállítottságú ember, aki meglehetősen precíz és kissé rendmániás. Anyukám viszont mindig is a hangulatok - vagy ahogy ő fogalmazza intuíciói rabja – volt, akitől a világ is fejére állhat, ha épp benne van egy izgalmas témában. Ilyenkor ugyanis hajlamos elfelejtkezni olyan lényegtelen dolgokról, mint a kiürült hűtőszekrény meg a lyukas zoknik. Ráadásul, mikor annakidején felajánlottak apunak egy nagyszerű állást Ohio-ban, ő semmiképp nem akart vele menni. Anyu ugyanis „megrögzött budapesti”, ahogy mondogatni szokta. Egyébként olvasó-szerkesztő egy női magazinnál, a nevét így írja a cikkei alá:  Réti Nagy Katalin.  Már tíz éve végzi ezt a munkát, de időnként  még most is elcsodálkozik azon, hogy mennyire különböző emberek és sorsok vannak a világon. Azt mondja, nincsenek  hasznosabb és megrendítőbb írások, mint az olvasói levelek. Néha nekünk is elmesél egy-egy érdekesebb sztorit, persze név nélkül, mert a diszkréciót mindennél fontosabbnak tartja.

Nagyi a fejét csóválja ilyenkor, és azt szokta mondogatni: „Gyerekeim, az élet olyan, mint egy adag összegyúrt tészta. Megcsinálod a kulimászt, megtöltöd ezzel-azzal, aztán fogalmad sincs, hogy a végén mi fog kisülni belőle.”

Szóval egész jól megvagyunk így hármasban. Azaz többnyire még nálunk van valamelyik barátnőm, már ha nem én megyek föl hozzájuk. Nem szóltam még a „Boszorkánykonyha” negyedik tagjáról, Jutkáról, aki szintén elég gyakori vendég nálunk. Míg mi hárman havonta módosítjuk elképzelésünket arról, hogy majdan milyen életpályát válasszunk, Jutka már tíz éves kora óta abszolút biztos benne, hogy egyszer majd híres filmrendező lesz belőle. „Szerénységére” jellemző, hogy nem adja alább a világhírnél, sőt egyenesen az Oscar-díjra pályázik. A főhadiszállás többnyire nálunk van. Mikor együtt sugdolózunk meg viháncolunk, nagyi szerint éppen olyanok vagyunk, mint az igazi összeesküvők, akik titkos dolgokat kavarnak egy közös bográcsban - innen a nevünk.

Hivatalosan együtt tanulunk. Valójában sok fontos megbeszélnivalónk van még suli után, úgymint a fiúk, a fiúk, no és a fiúk. Vikiről és az edzőjéről már beszámoltam. A szerelmük annyiból áll, hogy Zsolt fennhangon különféle vezényszavakat üvöltöz, Viki pedig igyekszik mindent pontosan végrehajtani, miközben ábrándos tekintettel néz rá, buzgón hajigálja végtagjait, és közben izzad, mint egy ló.

Gabónak van egy barátja, Miki, aki műszaki szakközépbe jár, idén harmadikos, és bolondul a síelésért meg a számítástechnikáért. Mikivel már óvodás koruk óta ismerik egymást. Azóta hol együtt járnak, hol összevesznek, most épp az utóbbi van soron. Jutka különböző énekesek és színészek nagy rajongója, hol az egyiket, hol a másikat részesíti előnyben, állandó szerelme pedig Brad Pitt. Minden filmjét látta már, némelyiket többször is.

A szobája falát beborítják a különböző – többnyire szívdöglesztően mosolygó – sztárok poszterei, ugyanúgy, mint Vikinél, aki viszont a kockás hasú izomcsávók képeit gyűjtögeti előszeretettel. ( „Bár természetesen egyik sem olyan tökéletes, mint Zsolt!” ) Én a magam részéről nem vagyok annyira oda a fiúkért, mert van két unokabátyám - 15 és 17 évesek - és elég sokszor hallom, hogy beszélnek a lányokról egymás között.

A stílusuk egyáltalán nem hasonlít a szívük hölgyéért megvívni is kész lovagokéhoz (lásd: múlt századbeli, romantikus filmek) vagy az elvetemült bűnözőket hajszoló, rettenthetetlen szuperzsarukhoz, akik testükkel védik partnerüket, még akkor is, ha golyóálló mellényüket épp otthon felejtették... Péternek van egy haverja, Erik, aki folyton hülyén bámul rám, de először is egy évvel fiatalabb nálam, másodszor pedig kb. a vállamig ér.

Zoli és Peti ennek ellenére folyton cukkolnak vele, „kis sógor”-nak hívják, és ha átjönnek hozzánk, mindig őt is magukkal cipelik. Ilyenkor meghallgatjuk a legújabb CD-ket, s eközben Zoli fullra csavarja az összes erősítőt a lakásban. „ My lovely, believe me, you are the top in my life….”- üvölti kétrét görnyedve, s képzeletbeli gitárján tökéletes átéléssel nyüstöli a húrokat. Sajnos a zenei élvezetnek rendszerint hamar véget vet a fönti lakó söprűjének ütemes kopogása, mely a fülsiketítő zaj ellenére is tökéletesen hallatszik  a plafonon keresztül. ( A ritmust néha szöveg is kíséri, de azt inkább ne részletezzük!) Ha már kellőképpen bedugultak hallójárataink, és a lakásban föllelhető összes üdítőt meg rágcsálnivalót is elpusztítottuk, általában fölvetődik az ötlet, hogy menjünk ki a szigetre gördeszkázni vagy bicajozni. Az efféle kirándulásokra persze a lányok is jönnek, már amelyikük éppen ráér. Vikinek ugyebár ott van az edzés, Gabónak időnként Miki, Jutkának a mozizás, nekem pedig a festő-szakkör, ugyanis, ha még nem mondtam volna, festeni is nagyon szeretek, nemcsak rajzolni.

„Kamilla előbb tanult meg rajzolni, mint beszélni – meséli időnként anyukám az ismerősöknek – első szava pedig nem az volt, hogy ’mama’, hanem az, hogy ’papíj’”.

Van egy kisebb vázlatfüzetem, amit mindig magammal cipelek, és ha látok valami érdekeset, rögtön leskiccelem. Még tavaly rajzoltam egy közös képet a lányokról és magamról. Kicsit ugyan karikatúra-szerű lett, mert igyekeztem kihangsúlyozni a szerintem legjellegzetesebb tulajdonságainkat: Vikinek a kerek arcán időnként elterülő kissé szemérmes bájvigyorát, Jutkának az enyhén fitos, hetyke kis orrát, Gabónak a mindig nevetésre kész, fölfelé kunkorodó száját, magamnak pedig a néha boglyaként meredező hajamat. Tartottam tőle, hogy megsértődnek, de épp ellenkezőleg; nagyon tetszett nekik. Valamennyien kértek róla másolatot, így a négy rajz most ott lóg mindegyikünk ágya fölött, a falon.

Hűha, most látom, hogy már három óra, rohanok is, mert el fogok késni, és azért Patti nagyon be szokott rágni!

Patti, azaz Kollányi Patrícia a szakkör vezetője, egy fiatal, kb. 28-29 éves tanárnő, akit mindnyájan nagyon kedvelünk. Főleg azért, mert mindig kitalál valami újat. Amellett, hogy folyton rajzolunk meg festünk, készítettünk már mozaikképet színes cserepekből, és különféle kompozíciókat textilből, bőrből, afféle montázs-technikával. A múlt hónapban megtanított bennünket az üvegfestés fortélyaira, ma pedig állítólag egy valódi modellt hoz magával, és először fogunk vászonra teljes alakot ábrázolni. A srácok mindjárt mondták, hogy egy szupermodell nincs épp ellenükre, bármikor hajlandóak lennének behatóan tanulmányozni. Patrícia erre csak sejtelmesen mosolygott, és azt mondta, hogy ne igyanak előre a medve bőrére.

Vajon milyen meglepetést tartogat számunkra? Holnap kiderül, és akkor majd erről is írok a naplómban.

 

Hírek / blog



Szeretnél egy ilyen weblapot teljesen ingyen?
Ez a weboldal a Nanoweb honlapszerkesztővel készült.
© Minden jog fenntartva.